Teljesítmény

Mi történik, amikor megnyitsz egy mappát

Egy fotómappát a Fotollection nem olvas be egészben. Minden fájlnál az EXIF-adatait (dátum, gép, hely) és azt a kis bélyegképet olvassa be, amelyet minden fényképezőgép a fájlba ment, mást nem: 1000 fotó 0,12 s, szemben azzal az 1 s-os kerettel, amelyet a kód megírása előtt szabtunk meg. Ezután a háttérben élesebb, 400 px-es bélyegképek készülnek, két szálon, hogy a Fotollection gyors maradjon, és egy lemezes gyorsítótárba kerülnek, így egy újra megnyitott mappa azonnal ott van. 5035 fotónál az importálás 383 ms-ig, a beágyazott bélyegképek 236 ms-ig tartottak.

Hová megy egy előnézet 17 ms-a

Egy beállítás módosítása az előnézetet a fotó memóriában tartott 2048 px-es másolatából rajzolja újra, sosem a teljes fájlból. Az ehhez szükséges 16,7 ms-ból a vágás és a Lanczos-szűrős átméretezés 9,7 ms, a dátumbélyeg 0,1 ms alatt, az előnézet JPEG-be kódolása a képernyőhöz pedig 7,0 ms. Ezt a kódolót méréssel hangoltuk: az export beállításaival (teljes színfelbontás és optimalizált táblák) 16,2 ms-ig tartott; a képernyőnek ezekre nincs szüksége, ezért az előnézet felezett színt és sima táblákat használ, az exportok viszont teljes színnel (4:4:4) készülnek. Kipróbáltunk egy olcsóbb átméretező szűrőt is, de ezen a processzoron lassabbnak bizonyult (12,5 ms), így maradt a Lanczos.

Natív kód egy böngészővel szemben

Ugyanazt a feladatot (dekódolás, 2:3-ra vágás, dátumbélyeg, JPEG 95-ös minőséggel) ugyanazon a 95 fotón futtattuk le a Fotollectionben és Chromiumban, magonként egy workerrel. Az exportálás sebessége ugyanannyi lett, 18,0 a 17,9 fotóval szemben másodpercenként, ami megcáfolta az első feltevésünket: a böngésző nem lassú. A natív kód melletti érvek máshol vannak: a Fotollection teljes színfelbontású 4:4:4-es fájlokat ír, ahol a böngésző kódolója felezi a színt, megtartja minden fotó színprofilját, a fájlokat közvetlenül a lemezre írja, és negyedével kevesebb memóriát használt (1,35 GB az 1,78 GB-tal szemben). Azóta a nyomtatási kódoló még gyorsabb lett: 16 MP-en másodpercenként 23,5 fotó.

Két elszalasztott keret, és amit találtunk

Ezeken a 20 MP-es fájlokon az első futás két keretet nem teljesített: az exportálás másodpercenként 7,6 fotóval ment, a memória csúcsa pedig 2,14 GB volt, a 2 GB-os plafon felett. Egy fotó minden szakaszának időmérése megmutatta, hová megy az idő: a dekódolás kb. 100 ms, a vágás 2 ms, a nyomat kódolása 203 ms. A nyomtatási kódoló egy második menetben optimalizálta a tábláit, amihez a kép minden együtthatóját a memóriában tartotta, fotónként kb. 160 MB-ot, hat fotónál egyszerre kb. 1,5 GB-ot, mindössze 0,9 %-kal kisebb fájlokért. A standard táblákkal sávokban írja a fájlt: 138 ms, ugyanaz a hiba a renderelt képhez képest, néhány kilobájttal több.

A memória egy része egyáltalán nem a Fotollectioné volt. A benchmark minden magon készítette a bélyegképeit, ahol a Fotollection két háttérszálat használ, és a saját előnézeti méréseit az exportálás alatt is életben tartotta; úgy mérve, ahogy a Fotollection dolgozik, 0,35–0,39 GB marad, mielőtt egy exportálás elindul. A v0.9.7 óta az egyszerre feldolgozott fotók száma az export legnagyobb fotójához is igazodik (nagyon nagyoknál kevesebb), így a csúcs bármilyen méretnél a plafon alatt marad: ennél a mappánál másodpercenként 10,1 fotó és 1,31 GB.

Miért tűnnek laposnak a webes szerkesztőből készült nyomatok

A teszt 20 fényképezőgépes fotót és 5 Display P3-as változatot (a friss telefonok és Macek szélesebb színterét) exportál a Fotollection valódi exportján keresztül, majd mindkét fájlt egy független dekóderrel olvassa be, a színprofiljukon át CIELAB-ba alakítja, és pixelről pixelre összeveti az eredetivel. Egy tipikus webes szerkesztő exportja ugyanezen az összevetésen megy át: a profil elhagyva, 2000 px-re kicsinyítve, majd a nyomtatáshoz visszanagyítva, 80-as minőséggel és felezett színnel (4:2:0) mentve.

Két ok magyarázza a lapos hatást. A 2000 px-re kicsinyítés és a labornak való visszanagyítás eldobja a finom részletek 87 %-át, amelyektől egy nyomat élesnek látszik. A színprofil elhagyása pedig egy Display P3-as fotót úgy olvas be, mintha sRGB volna, ami elveszi a telítettsége 13 %-át. A Fotollection megtartja a profilt (25 fájlból 25-nél), a fotó teljes felbontásán, teljes színnel (4:4:4) exportál 95-ös minőséggel (akkor így mértük; a v0.13.0 óta alapból 90, ami még mindig a látható különbség alatt van), és a nagyobb hibái csak az éles széleken vannak, ahol minden JPEG a legkeményebben dolgozik. Még hátravan: valódi iPhone HEIC-fájlok, és spektrofotométerrel mért nyomatok.

Mit rögzít valójában egy érzékelő

A fényképezőgép érzékelője apró kutak, úgynevezett fotodiódák (photosite-ok) millióiból álló rács. Amíg a zár nyitva van, mindegyik összegyűjti a rá eső fényt, és elektromos töltéssé alakítja; amikor bezárul, egy átalakító minden töltésből egy számot csinál. Az összefüggés lineáris: kétszer annyi fény kétszer akkora számot ad. A szemünk egyáltalán nem lineáris, a fényerőt arányokban ítéli meg, ezért néz ki egy RAW fájl sötétnek és laposnak, amíg ki nem dolgozzák.

Kétféle érzékelő olvassa ki ezt a rácsot:

• A CCD (charge-coupled device, töltéscsatolt eszköz) minden fotodióda töltését soronként a chip szélén lévő egyetlen erősítőhöz tolja. Ez volt az első digitális gépek és sok korai középformátumú hátfal érzékelője: tiszta képek, de lassú kiolvasás és nagy energiaigény.
• A CMOS minden fotodiódának saját erősítőt ad, és egyszerre sokat olvas ki közülük. Gyorsabb, kevesebb energiát fogyaszt és olcsóbb gyártani, így ma szinte minden fényképezőgépben és telefonban ez van. A legtöbb CMOS-érzékelő egymás után olvassa ki a sorait, ezért dőlhet meg egy gyorsan mozgó téma az elektronikus zárral készült fotón (ez a rolling shutter), és ezért dőlnek kevésbé a sokkal gyorsabban kiolvasó, rétegzett (stacked) érzékelők.

A számoknak sokkal több lépcsőjük van, mint egy JPEG-nek. Egy fényképezőgép fotodiódánként 12 vagy 14 bitet tárol, 4096 vagy 16 384 szintet, ahol egy JPEG 8 bitet, 256 szintet tart meg. Ezek a plusz szintek teszik lehetővé, hogy sávosodás nélkül emelj meg egy árnyékot vagy húzz vissza egy világos eget. És a fény hiánya sem nulla: minden érzékelő hozzáad egy kis eltolást, a feketeszintet, hogy a fekete körüli zaj ne vágódjon le. A Nikon D750 mintájában a fekete 600, a legnagyobb érték pedig, amelyet az érzékelő tárolni tud, a fehérszint, 15 520. Bármely RAW-kidolgozó legelső dolga, hogy ezt a két számot 0-ra és 1-re hozza, a színszűrő minden pozíciójára külön, mert egyes gépek mindegyiknek saját feketeszintet adnak.

A szín az egyes fotodiódák fölötti szűrőből jön

Egy fotodióda csak azt méri, mennyi fény érkezik, a színét soha. Hogy színt lásson, az érzékelőt egy színszűrő-tömb fedi: minden fotodióda fölött egy apró piros, zöld vagy kék szűrő, így mindegyik csak a színkép egy részét számolja.

• A Bayer-minta, amelyet Bryce Bayer szabadalmaztatott a Kodaknál 1976-ban, egy 2 × 2-es négyzetet ismétel: egy piros, két zöld, egy kék. A fotodiódák fele azért zöld, mert a szemünk a részletek érzékelésének nagy részét a színkép közepéből veszi, így a zöld hordozza az élesség nagy részét. Szinte minden fényképezőgép ezt a mintát használja, négy irány egyikében (RGGB, BGGR, GRBG, GBRG), amelyet a fájlnak meg kell adnia.
• Az X-Trans, a Fujifilm 2012 óta használt mintája, egy 6 × 6-os négyzetet ismétel, minden sorban és minden oszlopban pirossal, zölddel és kékkel. Szabálytalan elrendezése miatt a finom, ismétlődő részleteken kevésbé valószínű a színes moaré, így a Fujifilm elhagyhatja azt a lágyító szűrőt, amelyet sok érzékelő hordoz, egy nehezebb rekonstrukció árán.
• Más megoldások: a monokróm érzékelőkön egyáltalán nincs szűrő, így minden fotodióda a teljes részletet látja (a Leica Monochrom gépei); a Sigma Foveonja három réteget rak egymásra, amelyek a szilícium különböző mélységeiben nyelik el a színeket; sok telefon négy azonos színű fotodiódát csoportosít (Quad Bayer), és gyenge fényben egyként olvassa ki őket.

Egy 24 MP-es Bayer-érzékelő tehát 24 millió számot rögzít, mindegyiket egyetlen színre: minden pixel három színéből kettő hiányzik. Ebből a mozaikból képet csinálni a demozaikolás dolga, lásd lent.

Mit tartalmaz egy RAW fájl

A JPEG kész kép: a gép már minden döntést meghozott. A RAW fájl az érzékelő számait e döntések előttről őrzi meg, mindazzal együtt, ami ahhoz kell, hogy később meghozzuk őket:

• magukat a mintákat, fotodiódánként egyet, és hogy melyik színszűrő alatt ült mindegyik;
• a fekete- és a fehérszintet;
• az aktív területet (azokat a fotodiódákat, amelyek fényt kaptak; a szélein néhány sor és oszlop szándékosan le van takarva, hogy a feketét mérjék) és a gép alapértelmezett vágását;
• a fehéregyensúlyt, amelyet a gép a fotó készítésekor választott;
• a színmátrixokat, amelyek megmondják, hogyan viszonyul ennek az érzékelőnek a saját pirosa, zöldje és kékje az ember által látott színekhez;
• egy előnézetet, egy JPEG-et, amelyet maga a gép készített a saját színével és tónusával, plusz az EXIF-adatokat.

Minden gyártónak saját formátuma van, többnyire TIFF-alapú és részben dokumentálatlan: CR2 és CR3 (Canon), NEF (Nikon), ARW (Sony), RW2 (Panasonic), ORF (Olympus), RAF (Fujifilm). A DNG az a formátum, amelyet az Adobe nyilvánosan közzétesz (1.7-es verzió), és amelyet a Ricoh, a Leica, a Pentax és sok telefon használ; ennek a szabályait követi ez az oldal.

A Fotollection a DNG-t a saját, a specifikációból megírt olvasójával olvassa, a többi formátumot pedig a rawler bontja ki, egy LGPL-es könyvtár, amely a Fotollectionbe van építve. A rács bélyegképei egyáltalán nem nyúlnak az érzékelő adataihoz: a fájlban lévő előnézetből jönnek, 9–32 ms alatt, ezért nyílik meg egy RAW-mappa olyan gyorsan, mint egy JPEG-mappa.

Demozaikolás: a két hiányzó szín kiszámítása

Minden pixel két hiányzó színének újraépítését a szomszédaiból demozaikolásnak hívják, és minden más lépésnél jobban eldönti, mennyire éles és tiszta egy RAW-fotó. Minden módszer ugyanazzal a dilemmával néz szembe: a szomszédok átlagolása sík területeken biztonságos, de egy élen át két különböző felületet kever össze, így a művészet abban rejlik, hogy tudjuk, mely szomszédok tartoznak össze.

• A bilineáris módszer egyszerűen átlagolja az egyes színek legközelebbi fotodiódáit. Ez az alap, amelyhez minden módszert mérnek: lágy, és minden éles él mentén színes szegélyeket hagy, mert a pirosat, a zöldet és a kéket kissé eltérő helyeken átlagolja.
• A Malvar–He–Cutler (2004) ebből az átlagból indul, és rögzített 5 × 5-ös szűrőkkel korrigálja annak a színnek a részleteivel, amelyet a fotodióda látott. Élesebb, és még mindig nagyon gyors. A Fotollection a v0.10.0-ig ezzel dolgozott ki.
• A PPG (patterned pixel grouping) először eldönti, melyik irányban változik a legkevésbé a kép, és csak abban az irányban interpolál. A rawler ezt használja, és a v0.10.0-ig a legtöbb formátumnál a Fotollection Windowsos és Linuxos változata is.
• Az RCD (ratio corrected demosaicing, Luis Sanz Rodrígueztől) a színek közötti arányokkal dolgozik, nem a különbségekkel, ami világos és sötét területeken egyaránt jobban tart, és arról ismert, hogy finom részleteken kevés hibát hagy; a darktable és a RawTherapee is kínálja.
• A Markesteijn, Frank Markesteijn után, az X-Transra készült módszer, egy menetben vagy, lassabban és tisztábban, háromban.
• A Fotollection demozaikolása a v0.10.0 óta az RCD-től veszi az irány eldöntésének módját, majd a zöldet mindkét oldalról becsüli meg, az adott pont saját színével korrigálva (ahogy Hamilton és Adams tették), aszerint súlyozva, mennyire változik az egyes oldal. Először az RCD saját arány-lépését írtuk meg, és az rosszabbul teljesített a tesztábráinkon, így a nyertes változat az, amelyik kiadásra került, a saját nevén.

Ha egy módszer rosszul tippel, az négy jellegzetes módon látszik:

• cipzár: váltakozó világos és sötét pixelek sora egy éles él mentén, ahol a módszer mindkét oldalról vett szomszédokat;
• labirintus: finom, féregszerű minta sík területeken, amikor egy Bayer-négyzet két zöldje nem egészen ugyanazt olvassa (eltérő szomszédú sorokban ülnek, és sok érzékelőn egy-két százalékkal eltérnek);
• álszín: színes pöttyök vagy szegélyek valójában szürke részleteken, például szöveten, hajon, téglafalon vagy egy távoli kerítésen;
• moaré: színes hullámok nagyon finom, ismétlődő mintákon, amelyek finomabbak annál, amit a színszűrő mintavételezni tud.

Hogyan ítélünk meg egyet. A szemünket könnyen becsapja egy élesebbnek tűnő eredmény, ezért minden módszert olyan képeken pontozunk, amelyeknek pontosan ismert a valósága. Egy számítógép öt tesztábrát rajzol 768 px-en: egy zónalemezt (a széle felé finomodó gyűrűk, egészen a legfinomabb részletig, amelyet a zöld fotodiódák meg tudnak tartani), egy 72 küllős Siemens-csillagot, telített színsávokat szürkén három irányban, sima színátmeneteket, és egy sík szürkét, amelyben a két zöld 2 %-kal eltér. Mindegyiket átalakítjuk arra, amit egy Bayer-érzékelő rögzítene, demozaikoljuk, és összevetjük az eredetivel. A PSNR decibelben méri a teljes hibát (a több a jobb; minden 6 dB felezi); az álszín a szürke ábrákon megjelenő átlagos szín; az élhiba az él 2 px-es körzetén belüli átlagos hiba.

A Malvar kb. 4 dB-lel jobb a bilineárisnál a finom szürke részleteken, ahogy a cikke ígéri, de rosszabb az erős színek közötti éleken, mert a korrekciója az egyik szín részleteit kölcsönzi a többinek, és feltételezi, hogy együtt változnak, amit egy szürke falon lévő piros tábla nem tesz. Egyik sem tünteti el a labirintust, amely nem demozaikolási probléma, hanem a két zöld közötti különbség, amelyet előtte kell kiegyenlíteni. Ezeket a hiányokat zárja be a láncunk a v0.10.0 óta: a beragadt pixeleket és a zöld egyensúlyhiányát akkor javítjuk, amikor még minden pont csak azt tartalmazza, amit mért, az irányfüggő demozaikolás újraépíti a színeket, és egy kis medián a színkülönbségeken eltünteti a maradék álszínt. A tesztábrákon mindenhol nyer, kivéve a zónalemez teljes PSNR-jét, amely a legfinomabb részletek közelében 0,8 dB-lel alacsonyabb a Malvarénál, ahol minden módszer aliasol; az álszíne még ott is a felére esik. A kilenc valódi fájlon minden Bayer-gép kidolgozását ugyanolyan közel vagy közelebb hozza a gép saját JPEG-jéhez, és 24 MP-en kb. 180 ms-ba kerül, szemben a Malvar 40 ms-ával: fotónként néhány tized másodperccel több, tisztább részletű nyomatokért.

A gép színeitől a tieidig

A gép pirosa, zöldje és kékje nem azonos a képernyőd színeivel: minden érzékelő szűrői saját festékeket használnak, és másképp fedik át egymást, mint a szemünk csapjai. A fájlban lévő színmátrixok a gép színeit CIE XYZ-be alakítják, az emberi színlátás 1931-ben meghatározott szabványos modelljébe, onnan pedig sRGB-be, a legtöbb képernyő és a fotólaborok színterébe.

• Először a fehéregyensúly jön: egy erősítés a piroson és a kéken, hogy ami a jelenetben fehér, semlegesnek tűnjön. A gép rögzíti az általa választott erősítéseket, és a Fotollection ezeket a demozaikolás előtt alkalmazza, így a fenti módszerek által használt színkülönbségek kicsik maradnak.
• Egy DNG általában két mátrixot hordoz, az egyiket meleg izzólámpafényben, a másikat nappali fényben mérték. A fotódhoz illő a kettő között van: a kidolgozó a fehéregyensúlyból színhőmérsékletként kiszámítja a felvétel fényét, és összekeveri a kettőt. A Fotollection ugyanezt teszi a többi formátumnál, azokból a mátrixokból, amelyeket a rawler minden gépmodellhez ismer.
• Mindez lineáris fényben történik, az érzékelő saját skáláján, bármilyen görbe előtt. A színek keverése, skálázása és átméretezése lineáris fényben ad fizikailag helyes eredményt; ha a görbe után történik, az élek sötétebbek lesznek, a színek pedig elcsúsznak.

A gép saját lookja. Egy gép saját JPEG-je nem semleges: minden gyártó hozzáadja a saját kontrasztját, színeit és bőrtónusait, és ez a look része annak, amiért az emberek egy márkát választanak. A v0.10.0 óta egy RAW-fotó semleges megjelenítéssel nyílik meg, hűen az érzékelő mátrixához, az objektív vignettálásával és a gép által választott expozícióval; a Like the camera’s JPEG egy kattintásra van egy RAW-fotó RAW colour kártyáján, egy fotóra vagy egyszerre minden RAW-ra. (A v0.10.0-ig minden RAW-ot a gép JPEG-jéhez igazítottunk; az akkor mentett projekt megtartja ezt a lookot.) Ez a választás kétféleképpen igazít a gép JPEG-jéhez, egy görbével és egy mátrixszal vagy csatornánként egy görbével, és azt tartja meg, amelyik közelebb jut az adott fájlnál: a Nikon D750-en felezi a különbséget, ΔE2000-ben 2,26-ról 1,16-ra. A rács bélyegképei a gép saját előnézetét tartják meg, ahogy a Lightroomban.

Tónus: lineáris számokból kép

A lineáris számok sötétnek és fakónak tűnnek a képernyőn, mert a fény megduplázása, amelyet az érzékelő kétszer akkora számként rögzít, nekünk csak egy fokozatnyi világosodásnak látszik. Egy tónusgörbe alakítja az érzékelő skáláját képpé: elhelyezi a középszürkét, megemeli az árnyékokat, a csúcsfényeket lágyan lekerekíti ahelyett, hogy egyszerre levágná őket, és megadja a kép kontrasztját. A képet ezután az sRGB-görbével (a „gammájával”) tároljuk, amely egy JPEG 256 szintjéből többet szán az árnyékokra, ahol a szemünk a lépcsőket a legjobban észreveszi.

Két korrekció, amelyet a gép a JPEG-jében elvégez, nincs benne a RAW-adatokban, és mindkettő számít a nyomatoknál:

• Vignettálás: minden objektív sötétebb a sarkok felé. A Fotollection a gép saját előnézetéből méri meg, mennyire világosította ki őket a gép, sugárirányú erősítésként. Amikor a DNG-kidolgozásunkat először vetettük össze a gép JPEG-jével, a közép kb. 4 L*-gal volt túl világos, a sarkok pedig 1,5-del túl sötétek; a sugárirányú erősítés a különbséget ΔE 3,8-ról 2,67-re vitte, a fotó minden részét ±0,5 L*-on belül tartva.
• Torzítás: az objektív enyhe hordó- vagy párnaformája. A Micro Four Thirds gépeket (Panasonic, Olympus) úgy tervezték, hogy a gép korrigálja, és a fájljaik rögzítik, hogyan. Macen ezeket a fájlokat a macOS dolgozza ki, amely alkalmazza a korrekciót; a saját kidolgozásunkban való korrigálása tervben van (FR-085).

Hogyan dolgoz ki a Fotollection egy RAW-ot, lépésről lépésre

Teljes kidolgozásnál, amely a nyomtatási előnézet, a nagyítás és az exportálás mögött áll:

1. Felismerés: a formátumot a fájl első bájtjaiból ismeri fel, sosem a nevéből, így egy átnevezett fájl vagy egy sima TIFF-nek látszó RAW is helyesen olvasódik be.
2. Beolvasás: az érzékelő számai, a DNG a saját olvasónkkal, a többi formátum a rawler kibontásával. A túl nagy vagy sérült fájlt elutasítja, mielőtt egyetlen pixelt dekódolna, egy hibakóddal.
3. Szintek: a fekete 0-ra, a fehér 1-re, a színszűrő minden pozíciójára, az aktív terület sarkától számolva.
4. Fehéregyensúly, majd demozaikolás: először a beragadt pixelek és a zöld egyensúlya, aztán az irányfüggő demozaikolás, végül az álszín-medián (az X-Trans Markesteijnje a v0.15.0-ban jön).
5. Szín: a gép mátrixai, a felvétel fényéhez keverve, lineáris fényben.
6. Tónus és look, a gép előnézetéhez igazítva, a vignettálásával együtt.
7. Innentől egy RAW-fotó olyan, mint bármely másik: vágás, dátumbélyeg, keret, nyomtatási méret és színprofil, teljes felbontásban, 4:4:4-ben, 95-ös minőséggel exportálva.

Néhány szabály végig érvényes. Egyszerre csak egy kidolgozás fut, minden processzormagra szétosztva, és sosem az ablak saját szálán, így a Fotollection akkor is válaszol, amikor egy 30 MP-es fotó kidolgozása zajlik. Az exportálás mindig a processzoron fut, így egy nyomat minden gépen ugyanolyan lesz; a videokártya csak azt gyorsítja, amit szerkesztés közben látsz. És a kód a sajátunk, a közzétett specifikációkból és cikkekből írva, nem más projektekből másolva, majd ellenőrizve: a fenti szintetikus ábrákon, kilenc gép kilenc RAW fájlján (CC0, a raw.pixls.us oldalról), és fájlok szándékos megcsonkításával és elrontásával, hogy egy rossz fájlból hiba legyen, sosem összeomlás.

A v0.10.0 óta: saját kidolgozás minden Bayer-gépre. A rawler csak kibontja a fájlokat, a többi a Fotollectioné. A kilenc mintafájl teljes kidolgozása, 3 futás mediánja, ugyanazon a laptopon: a mi kidolgozásunk a tisztább demozaikolásával, szemben a rawler egyszerűbb megoldásával és a macOS-ével:

A miénk egy tized–negyed másodperccel tovább tart a rawlerénél a tisztább demozaikolás és az igazított szín miatt, és a legtöbb gépen gyorsabb marad a macOS-nél; fotónként egyszer történik meg, utána egy csúszka 4–11 ms alatt dolgozza újra a megtartott másolatot. Macen a Panasonic és az Olympus fájljai a macOS-nél maradnak az objektívkorrekció miatt, amíg a saját kidolgozásunk nem korrigálja a torzítást. Az S5 szürke foltjai semlegesebbek lesznek, mint a rawleren át (1,42-es színeltolódás a 2,43-mal szemben, ahol a 0 a tökéletes szürke). A Fujifilm X-Trans a Markesteijnnel következik, utána pedig az előnézet kidolgozása a videokártyán, a processzor eredményével mint referenciával.